Népi kalendárium
Farsang
január 6-tól húshagyó keddig
Régen a farsang idején a fonóházakban minden este történt valami "bolondozás", énekeltek, táncoltak, játszottak. Az utcafonókban, ahol egy-egy utca asszonyai estéről estére együtt fontak, beszélgettek, mindenki jól ismerte egymást. Ha valaki farsang idején távolmaradt a társaságtól, a többiek utána mentek, és úgy ahogy otthon találták - ha éppen munka közben is - lepedőt dobtak rá, összekötötték, szánkóra ültették, majd dob, csengő, rézmozsár fülsiketítő zaja, az asszonyok rikoltozása közepette vitték a fonóba. Farsang idején nem hiányozhatott senki, mert akkor a játék már nem volt teljes értékű.
A lányfonók különösen zajosok voltak, mert oda a legények is eljártak, és a tréfás játékok hajnalig tartó mulatozással végződtek. Ha egy leány leejtette az orsóját valamelyik legény gyorsan felkapta azt és csak csók ellenében adta vissza. A fonóházi mulatozások húshagyó keddig a farsang végéig tartottak. Az utolsó fonóházi összejövetel a fonóvégzés felért egy kisebb lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek. Erre az estére az asszonyok elhívták férjeiket is, akik zenészeket fogadtak, és hajnalig tartott a tánc. Ezt követően azután az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket.
Gyertyaszentelő Boldogasszony napja (február 2.)
A régi rómaiaknál tavaszkezdő nap volt. Nagy ünnepséget rendeztek, a lupercaliát. A Plútótól, a sötétség istenétől elrabolt gabonaistennő, Ceres (1) keresésére indultak a gyertyás-fáklyás körmenettel. A keresztény egyház azután gyertyaszentelő ünneppé szelídítette az ünnepet. A szentelt gyertya pedig egészség-, szerencsevarázsló eszközzé vált.
Ezen a napon (a római katolikus egyház) Szűz Mária megtisztulására emlékezik. A templomok körül körmenetet tartottak, és közben zsoltárokat énekeltek. Nagyon fontos dolog volt a gyertyaszentelés. A szentelt gyertya Krisztus jelképe. A gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a viasz alatt való bél, az ő ártatlan szent lelke, a tűz pedig a világosság az ő istensége. A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Úgy tartották a gyertya megvédi a gonosz szellemektől a csecsemőket, a betegeket, a halottakat. Nagyobb ünnepeken is meggyújtották a szentelt gyertyákat.
Ehhez a naphoz kapcsolódik az a hiedelem is, miszerint ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a tél.
***
(1)Ceres Istennőként próbálta hatalmát saját lánya felett érvényesíteni Ceres (Démétér), a gabona istennője. Proserpinát (Persephonét) nem akarta egyik kérőjéhez sem férjhez adni. Ezt megelégelve, Pluto, a gazdag paraszt a Percus tó közelében elrabolta Proserpinát. Az anya üldözőbe vette őket, s erre a kocsin menekülő Pluto belehajtatott a tóba, az anya szeme láttára merülve el. Hogy gyászára némi vigaszt találjanak, a helybeliek azt mondták Ceresnek, Proserpinát az Alvilág királya rabolta el, s Syracusae közelében egy másik tavon át a föld felszínére jött a lánnyal. Az anya utánuk ment, de Szirakúzában sem találta meg őket. Aztán újabb híreket, tippeket kapott, miszerint a tengeren hajóztak el, s mivel ez a változat tetszett Ceresnek - hiszen ez azt jelentette, él a lánya -, gazdagon megjutalmazta a szirakúzaiakat, ők pedig templomot építtettek Ceres tiszteletére.
Egy másik változatban az Alvilág ura a szirakúzai Kyanénál, a "Sötét forrás"-nál tűnik el áldozatával. Az orphikus történettöredékek szerint e forrás közelében egy barlangban rejtegette, őriztette - két kígyóval - a lányát Ceres-Démétér, s ezért Zeus is csak kígyó alakban tudta megközelíteni. Állítólag e nászból született Dionysos. A történet szálai persze nem ilyen egyértelműek, megint más változatok szerint Ceres-Démétér Dionysos anyja, s Zeus vele szeretkezett kígyó alakjában.
***
Szegeden azt tartották, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jól mézelnek majd a méhek. Ezen a napon végig-söpörték a kaptárakat a kiszombori méhészek; asszonyaik pedig a szentelésből hazatérve a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy békesség legyen a háznál.
A hajdani szegediek különösen fontosnak tartották a hétszer szentelt, továbbá a "kilencedes", kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszűző szerepét. Azt tartották, hogy a világ végén három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya világít majd; ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.
Göcsejben a felpuffadt gyomrú beteg köldökére egy darab égő gyertyát helyeztek, s üvegpohárral leborították; elalvó lángja kiszívta a betegséget. Némelyek torokfájás ellen nyeltek belőle egy darabkát. A piricsei görög katolikus gazdaasszony tehén-elléskor égő szentelt gyertyát vitt az istállóba. Tápén az új ház fundamentumába boldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raktak, és sót szórtak. A gyertyát a régi szegediek az épülő házba falazták. Itt is gondolhatunk a régi emberáldozat kiváltására. A privigyei szlovák néphit szerint a kisgyermek hamar megtanul beszélni, ha a szentelt gyertyából egy picinykét a nyelve alá tesznek.
A szentelt gyertya végigkíséri és oltalmazza a hívő embert egész életén át. Bácskai hagyomány szerint, amíg a kereszteletlen gyerek anyjával a "boldogasszonyágyában" fekszik, karjára vagy pólyájára olvasót kell kötni, s fejénél szentelt gyertyának kell égni, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék. Szülés és keresztelés között szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a gyermekágyas asszony magzatával feküdt. Az "egyházkelő" (avatás) a régi szegedi anya gyermekével, kezé-ben égő gyertyát tartva körüljárta az oltárt.
A régiségben a haldokló ember kezébe is égő szentelt gyertyát adtak: lámpással mehetett így a lélek az örök életnek menyeg-zőjébe. A hozzátartozók égő gyertyával körül is járták az ágyat, "megkerítették", elzárták a leselkedő gonosz elől. Fertővidék asszonyai szerint gyertya fénye mutatja az utat a haldoklónak, füstje pedig távol tartja a gonoszt, s addig kerülik gyertyafénnyel körül az ágyát, amíg a lélek el nem száll a testből, segítik annak "hazatalálását".
A mohácsi sokácok egy köteg gyertyát szentelnek, s minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúz-nak, piros és fekete cérnával átkötik és meggyújtják; lángját a gyerek fejéhez tartják, fejfájás ellen. A bánáti bolgárok a szen-telt gyertyák kötőszalagját gyermekeik ingébe fűzik betegség ellen. Vigán fiúgyerekek nyakára, lányok hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik; nagyszombatig viselik, utána elégetik.
Régen a házban Gyertyaszentelő Boldogasszonykor a tüzet mindenütt eloltották és az új, megszentelt tűzzel gyújtották meg újra.
Balázs napja (február 3.)
Balázs napja egészség-, termésvarázslás, gonoszűzés, madárűzés, időjárásjóslás és főként a gyermekek balázsjárásának napja.
Szent Balázs püspök és vértanú eredetileg orvoslással foglalkozott - nevéhez sok csodás beteggyógyítás fűződik. Legtöbbet emlegetett tette egy özvegyasszony halszálkától fulladozó gyermekének megmentése. Az asszony hálából ételt és gyertyát vitt a szent életű püspöknek. Ennek emlékére van a Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a pap két gyertyát tart a hívők álla alá, és e szavak kíséretében: Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől megáldja őket.
Szent Balázs a középkorban a diákoknak egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. Innen ered a balázsjárás, az iskolásgyermekek házról házra járó, adománygyűjtő, iskolába toborzó, köszöntő szokása. Kisbodakon (Moson vm.) Balázs napján 10-12 éves gyermekek fehérbe öltöztek (fehér gatya, ing), fejükön koronaszerű papírcsákót viseltek, a Balázs püspököt megszemélyesítő gyermeknek püspöksüvege volt. A játékban tízen szerepeltek: az elöljáró, a püspök, a generális, a kapitány, az orvos, a zászlótartó, a kiskatona, az őrmester, a káplár és a paraszt. A játék Szent Balázs dicséretével és az ajándék megköszönésével fejeződött be. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom céljaira fordították, az ajándékképpen kapott tojást eladták, a szalonnát megették.
A Nógrád megyei Mátraszelén a balázsolók ezt a köszöntőt énekelték:
A Szent Balázs doktorunknak, hogy ma vagyon napja, Többször is, hogy megérhessük, az Úristen adja! Kérjük ajándékát, a Szent áldomását, Távoztassa mindnyájunknak torkunknak fájását!
Ágota napja (február 5.)
E naphoz általános vélemény szerint gonoszűző hagyomány tapad. Körülsöprik a házat, az ólakat, hogy kiűzzék a háziférgeket, bogarakat. Most van az ideje a tavaszi munkák megkezdése előtt, hogy megszabaduljon az ember, az állat a házban elszaporodott, bajt, betegséget terjesztő, kárt okozó férgektől, bogaraktól. *** Szent Ágota +250 Ágota a keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik. A szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Ouintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Ouintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetőnőjének kellett volna a leány átneveléséről gondoskodnia. De az Afroditéről elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. Tiszteletét az indította el, hogy szülővárosa, Katánia, a szent vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban. A római misekánon megemlékezik róla, s ugyanazt teszi a karthagói kalendárium és minden régi vértanújegyzék is. Rómában Symmachus pápa egy régi templomot szentelt neki a Via Aurelián, Nagy Szent Gergely pedig az egykori ariánus templomot szentelte a tiszteletére. Ereklyéinek fölemelésén és elosztásán kívül tiszteletének elterjedését szolgálta a 10. század óta saját ünnepi officiuma is. Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul (a lávafolyam megállítása miatt). Hasonló okból ő az ércöntők, a kohászok és a bányászok védőszentje. A középkorban a tizennégy segítőszent között találjuk. Főleg a mellbetegek fordulnak hozzá. Az a gazdag szokás és hagyományvilág, amely nevéhez és ünnepéhez elsősorban Katániában fűződik, bizonyos vonásaiban a kereszténységen kívüli elképzelésekre is emlékeztet. Mégis teljesen tarthatatlan az a fölfogás, amely az Ágota-tiszteletet az antik Izisz- vagy Koré-kultusz egyszerű folytatásaként akarja értelmezni. A 6. századi Jeromos-féle martirológium február 5-re teszi Szent Ágota temetését. Ünnepét Rómában a 6. század óta ülik. A legenda megőrizte Szent Ágotának azokat a szavait, amelyeket bírája szemébe vágott, miután az szörnyű indulatában megcsonkíttatta: "Embertelen zsarnok! Nem szégyenled, hogy egy nő testéről azt vágatod le, amiből mint gyermeket anyád téged is táplált? Tudd meg, hogy lelkemben továbbra is épek melleim, melyeket Istennek szenteltem. Belőlük merítek erőt magamnak."
Dorottya napja (február 6.)
Időjárásjósló-nap. Ilyenkor már némi enyhülés tapasztalható. Az Ágotától megszorított időjárást, a hideget Dorottya tágítja, azaz enyhíti. *** Dorottya +Kappadókiai Cézárea, 4. sz. eleje.
Legendája szerint egy cézáreai család leánya volt. Szépsége, okossága, alázatossága és szűzi tisztasága közismert volt. A Diocletianus-féle üldözésben Cézáreában az elsők között nyerte el a vértanúságot.
A császár megbízottja, Sapritius maga elé idézte Dorottyát, és felszólította a bálvány-áldozatra. A lány azt válaszolta, hogy a mennyei császár mást parancsolt, tudniillik, hogy a halandók neki szolgáljanak.
Sapritius figyelmeztette, hogy gyorsan mutassa be az áldozatot, ha meg akarja menteni az életét, különben el nem kerüli a kínokat. Dorottya azonban, aki csak a bűntől félt, ezt válaszolta: "Kínzásaid rövid ideig tartanak, a pokol tüze ellenben, mely osztályrészem lenne, ha szavadra áldoznék, örökké tart. Balgaság volna a rövid ideig tartó szenvedés elkerülésére örökké tartó kínokba rohanni. Nem félek kínzásaidtól, mert az Úr mondta: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni." (Mt 10, 28) Sapritius ekkor csigára akasztatta őt. Dorottya ekkor így szólt: "Úgy látszik, csúfot akarsz űzni belőlem. Tedd meg hamar, amit tenni készülsz, különben nem láthatom meg azt, akit annyira óhajtok látni!"
"Kit kívánsz látni?" - kérdezte Sapritius. "Jézus Krisztust, az élő Isten Fiát" - felelte a lány.
"És hol van ez a Krisztus?" - folytatta Sapritius.
Dorottya a hitvallással válaszolt: "Istensége szerint mindenhol jelen van. Embersége szerint ott ül az Atya jobbján a mennyországban, abban a boldog hazában, ahol soha sincs tél, hanem mindig tavasz van, ahol a rózsák és a liliomok mindig virágzanak. Neked is részed lehetne ezekben, ha kereszténnyé lennél."
Sapritius ekkor félbeszakíttatta a kínzást, nehogy a hallgatók is kedvet kapjanak a kereszténységhez. Rábízta Dorottyát két nőre, Krisztára és Kallisztára, akik korábban keresztények voltak, de megtagadták hitüket. Azzal adta át nekik Dorottyát, hogy tántorítsák el hitétől. S ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Kriszta és Kalliszta mindent elkövetett, de Dorottya erőért fohászkodott és okosan megfelelt minden csábító beszédre. Külön kiemelte, hogy az Üdvözítő örök boldogságot ígér a síróknak és azoknak, akik üldözést szenvednek nevéért. A két nő elbizonytalanodott. Majd Kriszta és Kalliszta a lábához borult, s kérték, hogy imádkozzon értük.
Egy idő múlva Sapritius számon kérte Krisztát és Kallisztát, akik megvallották, hogy nem tudták elcsábítani Dorottyát, hanem ők maguk újra keresztények lettek. Sapritius fölháborodásában azonnal máglyára ítélte, s Dorottya szeme láttára elégettette a két hitvallót. Ezután újra kínoztatni kezdte Dorottyát. Ő arra kérte kínzóit, hogy siessenek, mert már nagyon kívánja látni mennyei Jegyesét. Sapritius végül fővesztésre ítélte.
Amikor Dorottyát a vesztőhelyre vitték, a menettel találkozott Teofil, aki rétornak készült. Csúfolódva mondta Dorottyának, hogy ha majd megérkezik Jegyeséhez, kinek országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát. A kivégzés előtt Dorottya kérte a hóhért, adjon egy kis időt, mert valamit el kell még végeznie. Imádságba merült, s egyszerre megjelent egy kisgyermek, s hozott magával három kinyílt rózsát és három almát. Dorottya megkérte:
"Vidd el ezt Teofilnak és mondjad: Dorottya küldi neked Jegyesének kertjéből". Ezután lefejezték.
Teofil elhencegett diáktársainak azzal, milyen szellemesen csúfolta ki a kivégzésre vitt Dorottyát. Miközben beszélt, megjelent a kisfiú, s egy kosárban átadta neki Dorottya ajándékát. Mindnyájan ámultak a rózsákon és az almákon, mert február lévén, Kappadókiában ilyet nem lehetett találni. Teofilt ez annyira megrendítette, hogy hamarosan keresztény lett és megvallotta hitét társainak. Ezek előbb gúnyolták, majd följelentették és Sapritius őt is kivégeztette.
Skolasztika napja (február 10.)
Skolasztika vagy középkori alakjában Kolos napja termőnap. Általános szokás, hogy ezen a napon szedik, gyűjtik az oltóágat. A most szedett és gondosan eltett oltóággal oltják majd a gyümölcsfákat gyümölcsoltókor.
Eulália napja (február 12.)
Szlavóniában a földművesek az évszázados tapasztalatok szerint úgy vélik, sőt biztosak benne, hogy az ekkor vetett mag jó termést hoz. Éppen ezért - ajánlják - igyekezzék is mindenki kihasználni az alkalmat.
Bálint napja (február 14.)
Balánt napján ha hideg, száraz az idő, akkor jó lesz a termés. Az ország különböző részein más-más hiedelem kötődik ehhez a naphoz.
Bálintot főleg a nyavalyatörősök és a lelkibetegek tisztelik. Az ünnep modern formája Angliából indult a XV. században, és a XIX. században már üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek ezen a napon.
Belgiumban, Angliában, Észak-Amerikában a szerelmesek napja (Valentin), Németországban viszont szerencsétlen napnak számít.
***
Bálint +270
Itáliai ókeresztény vértanú püspök, aki visszaadta a pogány fejedelem leányának látását. Amikor II. Claudius római császár idején (268- 270) fogságba vetették, egy Asterius nevű tiszt arra kérte, Krisztusától eszközölje ki megvakult kislánya számára a szeme világát. Ez meg is történt. A legenda szerint mielőtt 270. február 14-én kivégezték, a leánynak egy üzenetet küldött:
"A Te Valentinod" Így vált ez az üzenet világszerte ismertté. Más hagyomány szerint Bálint papnak igen szép szokása volt, hogy a római ifjú házaspárokat saját kertjéből szedett virágcsokorral örvendeztette meg. Így vált Bálint a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé a késői XIV. századtól Angliában és Franciaországban.
Fausztinus napja (február 15.)
A doroszlóiak már nekifognak a gyümölcsfák nyeséséhez, rendezkednek a szőlőskertben, gyümölcsösben, mert jó termést várnak a korai nyeséstől, munkától.
Julianna napja (február 16.)
Julianna ókeresztény vértanú volt. A néphagyomány Júlia napjától az idő melegebbre fordulását várja. Ha mégis havazik aznap, akkor "bolondoznak a Julisok", vagy megrázzák a dunyhájukat.
***
Julianna 305-ben Diocletianus császár uralkodása idején halt vértanúhalált. A legenda úgy tartja, hogy kérőjét, a pogány bírót vissza-utasította. Ezért ruháitól megfosztották, megvesszőzték, fejére folyékony ólmot öntöttek, majd börtönbe vetették. Az ördög angyal képében megpróbálta rávenni pogány áldozat bemutatására, Julianna azonban a földre taszította és a láncával megverte. A leányt kerékre feszítették, ezt azonban összetörte egy angyal. Forró ólommal teli üstbe ültették, ezt sértetlenül túlélte, végül lefejezték. A bíró, aki elítélte, harmincnégy társával együtt elsüllyedt egy hajóval.
Ragyog és tündöklik Juliannának napjára: Ragyogjon életed gyönyörű virága, Sose hervadjon zöld citrusnak ága, Inkább virágozzon életeknek fája, Akkor is, ha eljön életed határa, Végyen fel az Úr maga jobb karjára, Helyeztessen ottan égi palotára, A bárány Úr Jézus víg lakodalmára; Szívesen kívánom.
(Székelyhidi névnapi köszöntő)
Zsuzsanna napja (február 19.)
Zsuzsannát hamis vád alapján házasságtöréssel vádoltak. Ehhez kapcsolódik a "Zsuzsanna-játék", mely többszerplős népi játék, és amelyben Zsuzsanna történetét játszák el.
A népi hiedelem szerint, ha ezen a napon megszólal a pacsirta akkor közel a tavasz, már nem kell számítani nagy havazásokra. A pásztorok úgy tudják, hogy Zsuzsanna leginkább rápisil a hóra, és az elolvad.
Üszögös Szent Péter napja (február 22.)
Félreértés alapja az üszögös. Az üszékössége változott üszögössé. Ezen a napon nem végeznek semmilyen munkát, mert a hiedelem szerint szerencsétlen nap, és minden, amibe belefognak üszkös lesz. Azt tartják, hogy amilyen ezen a napon az idő, olyan lesz József napkor is.
A név keletkezését Csefkó Gyula próbálta megfejteni. Az egyházi használatban lévő Pétörnek ü székössége = Péter székfoglalása, püspökké választása szószerkezetből vált a népnyelvben Üszögös Szent Péter - értelmesebbé téve a prédikációk során hallott szószerkezetet. A Winkler-kódexben (1506) szerepel először Üszögös Szent Péter.
***
Szent Péter Ravenna, 1027. +Faenza, 1072. február 22. Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Több városban tanult, többek között Faenzában és Pármában, ahol elsajátította a középkor "szabad művészeteit", köztük az írásbeli és szóbeli kifejezés tudományát.
Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ő. Nem messze attól a vidéktől, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára.
Damjáni Péter mintegy 28 éves korában belépett Fonte Avellanába. Első írásműve Szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből merítette életének programját. Megszervezte Fonte Avellanát, szabályzatot fogalmazott. Akkoriban kezdett lelki könyveket is írni, miközben azokról se feledkezett meg, akik a kolostoron kívül éltek.
Tizenöt évvel azután, hogy elrejtőzött, IX. István pápa 1057-ben kinevezte bíborossá, a Róma melletti Ostia püspökévé és grófjává. Ez arra kényszerítette Pétert, hogy az Örök Városba költözzék. Ott egy másik nagy férfiúval került kapcsolatba, akivel különböző zsinatokon már találkozott Rómában: Hildebrand szubdiákonussal, akinek akkoriban igen nagy befolyása volt, s később VII. Gergely néven pápa lett. Ez a két nagy reformer nem járt ugyan mindig ugyanazon az úton bizonyos gyakorlati problémák megoldásában, de összekötötte őket a közös meggyőződés, hogy az uralkodó visszás állapotokat csak az erkölcsök kitartó javításával és az egyházi intézmények megerősítésével lehet megszüntetni. Damjáni Péter azonban azon a véleményen volt, hogy hasznosabban tudna ilyen értelemben munkálkodni, ha remeteségben élhetne. Ezért mind Hildebrandhoz, mind a pápákhoz leveleket és beadványokat intézett, amelyekben kérte fölmentését hivatala alól. Ezt azonban nem kapta meg.
Így hát tovább végezte püspöki munkáját. 1059-ben részt vett egy római zsinaton. Utána Milánóba küldték, mert ott a papság és a nép között szakadás támadt, mivel egy csoport nem volt hajlandó a római zsinat határozatát végrehajtani. Lényegében akörül folyt a vita, hogy mi az értéke a simónia útján szerzett szenteléseknek. Ékesszólása és mérsékelt magatartása révén sikerült az ügyet elrendeznie.
II. Miklós halála után 1061-ben Cadalus néven ellenpápa lépett föl a törvényes pápával, II. Sándorral szemben. Damjáni Péter oly hévvel, olyan tűzzel és oly kemény szavakkal vetette magát a harcba, hogy az időnként még a szeretet határait is sérteni látszott. Kétségtelen, hogy korának szónoki gyakorlata megengedte, de szentünk vérmérséklete is magyarázza az ilyen kemény kirohanásait. A szándék azonban, amely vezette, minden kétségen felül magasztos volt.
Damjáni Péter a szerzetességen belül is folytatta reformáló tevékenységét. Védelmébe vette az önkéntes korbácsolást, ezt az ősi egyházi gyakorlatot, amelynek megengedhetősége mindig vitatott volt.
E harcok után Damjáni Péter végre megkapta az engedélyt, hogy ismét visszavonulhasson. Bíborossága csak néhány évig tartó közjáték lett. 1063-ban visszatért Fonte Avellanába; 1067-ben letette ostiai püspöki hivatalát is. De a következő időkben is nem egy megbízást kellett végrehajtania az Egyház szolgálatában: 1063-ban Clunybe küldték, hogy elsimítson egy viszályt a kolostor és a szomszédos püspök között; 1069- ben pápai legátusként szerepelt IV. Henrik császár mellett Frankfurtban; 1071-ben Montecassinón találjuk. Egyre inkább írni kezdett azon ügyek érdekében is, melyekért addig az élő szó hatalmával küzdött: az Egyház reformjáért, a lelkiélet fejlődéséért és a lelkek istenszeretetéért.
1072. február 22-én halt meg Faenzában, hazatérőben szülővárosából, Ravennából, ahol azért járt, hogy a várost Istennel és az Egyházzal kibékítse, miután a pápa felhatalmazásából föloldotta a kiközösítés alól.
A lesüllyedt papságnak ezt veti a szemére: "Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ előtt! Régen elmúltak azok az idők, amikor a tiszteletreméltó fegyelmet, az illő komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. (...) Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. (...) A püspököt nem a klerikusok sora követi, mint illene, hanem hadi tábor és parittyás zsoldosok serege. Naponta királyi lakomákat rendez. Amivel a szegényeket kellene táplálnia, azt bohócok kapják. Ahelyett, hogy a szegényeket megajándékozná, barátait tömi tele a püspöki asztalnál. A báránybőrt megvetik, hermelin, nyest és róka prémje kell nekik."
A szerzetesek kapzsisága ellen így ír: "Pénzsóvárgás és szerzetesség nem fér össze. (...) Hagyjunk föl a világi pompa hajszolásával, az ékszerek és divatos ruhák halmozásával, vessünk véget az ételben és italban való tobzódásnak! Pénzünk hadd vándoroljon a szegények kezébe! Az legyen a mi kincsünk és nyereségünk, hogy lelkeket szerzünk."
Mátyás napja (február 24.)
Február 24-én van Mátyás apostol ünnepe. Érdekes az ehhez a névhez fűződő Jégtörő jelző magyarázata. A középkorban szokásos volt a szenteket jellemző tárgyakkal ábrázolni, hogy az egyszerű, írástudatlan hívek is rájuk ismerjenek. Így ábrázolták Szent Mátyást vértanúságának eszközével, a bárddal. (Az apostolt Jeruzsálemben lefejezték.) A néphit az idő lassú enyhülését, a hó olvadását kapcsolatba hozta az apostollal, aki megkönyörül az embereken, és bárdjával megtöri a jeget, elűzi a hideget. Közismert időjárási regula fűződik ehhez a naphoz: "Ha Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, akkor csinál".
***
Mátyás apostol Ünnepe: a világegyházban május 14., a magyar naptárban február 24.
A jeruzsálemi kicsiny közösség Jézus feltámadása után, még pünkösd előtt Júdás helyett egy másik apostolt akart választani egyfajta istenítélettel (ApCsel 1,15--26). Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét, melyben így érvelt: "Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt- kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról". Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett, és őt sorolták az apostolok közé.
Mátyás további sorsa ismeretlen előttünk. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával "az emberevők országa" jutott neki. Ott Mátyást megvakították, s börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezés útján szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok őt választották védőszentjükül.
Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette. Még ma is tiszteletben részesítik ott a Szent Mátyás apátság bazilikájában. A tizenkettedik apostol, Mátyás sírja őrzésének dicsőségét azonban magának igényli a római S. Maria Maggiore-bazilika és a padovai S. Giustina is.
Szent Mátyásról így szól a legenda:
Amikor Júdea-szerte prédikált, a vakokat látókká, a leprásokat tisztává tette és kiűzte az ördögöket; a bénáknak visszaadta a járásukat, a süketeknek a hallásukat, a holtaknak az életüket. Amikor sok csodájáért bevádolták, ezt mondta a főpapnak: "A gaztettekről, amelyekkel vádoltok, nem sokat tudok mondani, mert kereszténynek lenni nem gaztett, hanem a legnagyobb dicsőség!" Ketten tanúskodtak hamisan ellene, és megkövezésre ítélték. Csak azt kérte, hogy a köveket temessék el vele együtt. Kitárt karokkal adta vissza lelkét az égnek: Mátyás, aki a törvény alapos ismerője, tiszta szívű, bölcs szellemű, a Szentírás kifejtésében éles elméjű, a tanácsadásban megfontolt, az igehirdetésben bátor volt, ily módon egyesült Urával.
Román napja (február 28.)
E nap estéjén Székelykevén egyesek tüzet raknak az utcán, és átugrálják, hogy egészségesek legyenek, legyen végre szép idő. A tűzrakók, ugrálók nem csak férfiak, hanem fiatal menyecskék.
Húshagyó kedd
Ezen a napon ér véget a vízkereszttől tartó farsangi időszak. A fonóházi mulatozások húshagyó keddig a farsang végéig tartottak. Erdélyben az utolsó fonóházi összejövetel a fonóvégzés felért egy kisebb lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek. Erre az estére az asszonyok elhívták férjeiket is, akik zenészeket fogadtak, és hajnalig tartott a tánc. Ezt követően azután az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket.
A farsangtemetés legfontosabb kelléke a telet jelképező szalmabábú, amit ingbe, gatyába, lájbiba öltöztetnek, zoknit húznak a lábára, kalapot tesznek a fejére és a halottsiratáshoz hasonlóan rettenetes zokogás, jajveszékelés közepette elsiratnak. A sirató asszonyoknak öltözött férfiak fejüket bekormozva álarcban, hosszú fekete szoknyában gyászolják "az elhunytat" miközben a rangos hétköznapi ruhát öltött halottvivők kezét lábát megfogva végighurcolják a falun.
A menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami általában egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivő vállukra vetett - mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet a falubéli gyermeksereg és a muzsikások követik utcáról utcára, miközben a főszereplő a siratóének szövegének megfelelően hajladozik, letérdepel, lefekszik a halottvivők kezében. A siratóasszonyok a falun végig magasztalják a szalmabábút, dicsérve hibáit, leszólva erényeit. A nagyobb hatás kedvéért egy-egy ház előtt elhaladva "felmagasztalják" az ottlakókat színesen elmesélve ismert történeteiket.
A pap és kántor a tényleges temetésen, a bábú égetésén hallatják hangjukat, a kenetteljes gyászbeszéd és "zsoltáréneklés" során. A menetet, kecskék gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelőkbe, megkergetik a lányokat. Közben a szalmabábú "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát. Miután az elhunytat kellőképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingéből gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot.
|